Amikor a középkor szóba kerül, sokan sötét, mocskos, és bűzös időszakra gondolnak. A közhiedelem szerint a tisztálkodás luxus volt, a fürdés pedig szinte ismeretlen fogalom. De vajon tényleg így volt? A válasz: részben igen, részben nem. A középkori tisztálkodás világa sokkal árnyaltabb, érdekesebb – és néha meglepően higiénikusabb –, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

Fürdőkultúra: Kezdetben volt a meleg víz

A kora középkorban – különösen a római fürdőkultúra örökségeként – még virágzott a fürdés szokása. Európa-szerte működtek közfürdők, amelyeket nők és férfiak egyaránt használtak. Ezekben nemcsak tisztálkodtak, hanem társasági életet is éltek. A fürdők gyakran meleg vizes kádakkal, gőzfürdőkkel voltak felszerelve, és a városi polgárság körében népszerű találkozóhelyekké váltak.

A 13–14. században külön fürdőmesterek foglalkoztak a vendégek kiszolgálásával. A fürdés gyakran illatosított vízben történt, gyógynövények (pl. rozmaring, levendula, zsálya) hozzáadásával. Az illatok nemcsak kellemesek voltak, hanem a rossz szagok és a betegségek elleni védelemként is szolgáltak – legalábbis hitték.

A járványok és az egyház gyanakvása: Tisztátalan víz, tiszta lélek?

A fürdőkultúra hanyatlása a 14. században kezdődött, főként a pestisjárványok (például a híres Fekete Halál, 1347–1351) miatt. A közvélekedés szerint a meleg víz „megnyitotta a bőr pórusait”, így a test fogékonyabb lett a „rossz levegőre” – vagyis a fertőzésekre. A víz tehát veszélyesnek számított, és sokan inkább kerülték.

Emellett az egyház is gyanakvóan tekintett a közfürdőkre, különösen azokra, ahol a nemek keveredtek, és erkölcstelen viselkedés gyanúja merült fel. Így a fürdés gyakorisága csökkent, különösen a városokban.

Helyettesítő megoldások: Kendő, por, parfüm

A tisztálkodást azonban nem hagyták el teljesen. A középkori emberek gyakran mosakodtak "részletekben": külön arcot, kezet, lábat, hónaljat. Ehhez langyos vizet, gyógynövényfőzeteket, vagy akár ecetet is használtak. A nemesek és gazdagabb polgárok illatosított kendőket hordtak maguknál, amikkel rendszeresen megtörölgették arcukat és kezüket.

A hajmosás ritkábban történt, sok nő befonta vagy kendő alá rejtette a haját. A hajpor és a parfüm is népszerű volt a felsőbb rétegekben. Az alsóbb osztályok inkább praktikus megoldásokat választottak: egyszerű vízzel vagy hamulúggal tisztították hajukat és testüket.

Forrás: Denghiú / wikipedia

Nők és férfiak: Szerepek és különbségek

A férfiak általában többet tartózkodtak a szabadban, így gyakrabban mostak kezet, különösen étkezés előtt. A nők, akik a háztartást vezették, rendszeresen tisztálkodtak, különösen menstruáció idején, bár erről kevesebb konkrét írásos emlék maradt fenn. A nők gyakran saját maguk készítettek tisztítófőzeteket, és gyógynövényekkel illatosították testüket és ruháikat.

Az arisztokrata nők különösen figyeltek a megjelenésükre – hajápolási praktikák, testillatosítás és díszes ruhák egészítették ki a tisztálkodási rituálékat.

Toalett és fogápolás: A "sötét" titkok

A középkorban a toalett használata is máshogy működött: a várkastélyokban „várfokos vécék” voltak, amelyek egyszerűen a falon túlra vezették a szennyvizet. A városokban gyakran használtak éjjeli edényeket, amelyeket reggel az utcára ürítettek.

A fogápolás sem volt teljesen ismeretlen: rágófűszereket (pl. ánizst, mentát) használtak a lehelet frissítésére, és fogtisztító port is készítettek, főként hamuból, krétából, vagy tört tojáshéjból.

Összefoglalva a fentieket megállapíthatjuk, hogy a középkori emberek nem voltak olyan „mocskosak”, mint hittük. Bár a mai higiéniai normákat nyilván nem ütötte meg a középkor, a korabeli emberek – lehetőségeikhez mérten – törekedtek a tisztaságra. Fürödtek, illatosították a testüket, és kreatív módszereket találtak ki a testápolásra. A középkori tisztálkodás világa tele van meglepetésekkel, szokásokkal és praktikákkal, amelyek néha még ma is tanulságosak lehetnek.

Forrás:

wikipedia

Felső kép: Nyilvános fürdő, forrás: Illustratedjc  / wikipedia