A történelem sötét árnyai között nemcsak hadvezérek és királyok lapulnak – hanem nők is, akik látszólag gyengédek, kecsesek és törékenyek voltak, ám a valóságban halálos fegyvert rejtegettek: a mérget. A méregkeverő nők történetei több száz éve izgatják az emberi fantáziát, különösen azért, mert e nők a hatalom, bosszú, túlélés vagy egyszerűen csak a pénzért alkalmazták a halált hozó anyagokat.

De kik is voltak ők valójában? És miért fordultak a méreghez? Lássuk a leghírhedtebbeket!

Locusta – Az első hírhedt „professzionális” méregkeverő

A festményen Locusta Néró jelenlétében tesztel egy mérget. A festményt készítette: Joseph-Noël Sylvestre / wikipedia

A Római Birodalom nemcsak a császárok uralmáról és véres gladiátorharcokról híres, hanem egy nő nevéről is, aki a birodalom első dokumentált bérgyilkosa volt: Locusta. A Kr. u. 1. században élt nő egyedülálló módon emelkedett ki a korabeli társadalomból – a méregkészítés mestersége révén.

Locusta különféle növényekből és állati váladékokból készített halálos keverékei segítségével segítette hatalomra Néró császárt. Miután Agrippina, Néró anyja megbízta őt, hogy intézze el riválisait, Locusta tehetségét felismerve maga Néró is alkalmazta a nőt: többek között a saját mostohaapját, Claudius császárt és annak fiát is ő mérgezte meg. Néró császár felszólította Locustát, hogy készítsen mérget Claudius fiának, Britannicusnak a meggyilkolására is, mert Claudius szándéka az volt, hogy fiát helyezi a trónra. Locusta gombákat áztatott be méregbe, és ezzel etette meg Britannicust. Amikor ez a méreg lassan hatott, Nérő saját kezűleg korbácsolta meg a nőt, és azonnali kivégzéssel fenyegette meg, mire a nő egy gyorsabban ható mérget adott neki, amely sikeresnek bizonyult. Néró teljes kegyelemmel és hatalmas vidéki birtokkal jutalmazta Locustát, ahová tanítványokat küldött, hogy elsajátítsák a mesterségét. Mielőtt Néró Kr. u. 68-ban elmenekült Rómából, mérget szerzett Locustától saját használatra, amit egy aranydobozban tartott. Végül a császár más öngyilkossági módot választott. Néró halála után Locustát Galba császár halálra ítélte -, más Néró támogatókkal együtt -, láncra verve végigvezették a városon, és kivégezték. Legendája azonban azóta is tovább él.

Lucrezia Borgia – A hírhedt itáliai szépasszony

Lucrezia portréja Pinturicchio freskóján / wikipedia

A reneszánsz Itália nem volt éppen az erkölcs fellegvára, és a Borgia család neve máig egyet jelent az intrikával, képmutatással és... mérgezéssel. Lucrezia Borgia, VI. Sándor pápa leánya, egy gyönyörű és művelt nő volt, akiről évszázadok óta kering a hír, hogy apja és testvére, Cesare Borgia oldalán aktívan részt vett a politikai gyilkosságokban. A Borgiák a reneszánsz kor egyik leghírhedtebb családja volt, híresek voltak testi erejükről és bámulatos szellemi képességeikről csakúgy, mint erkölcstelenségükről. A későbbi krónikák Lucrezia nevét befeketítették, akárcsak családjának többi tagjáét. Számos vád - mint az apjával és testvérével folytatott vérfertőző viszony és két férjének rejtélyes halála - azonban megalapozatlannak bizonyult, jóllehet, a méregkeverő nevet nem mosták még le róla.

Sok legenda kering körülötte. Az egyik szerint volt egy gyűrűje, amelyet nap mint nap egy általa kitalált méregbe mártott, és ezzel ölte meg férjeit és szeretőit. A vérfertőző viszony mellett állítólag szívesen vett részt orgiákon is nézőként, a pápai udvarban. E kép azonban minden bizonnyal Victor Hugo 1833-as drámájának és Gaetano Donizetti ebből készített Lucrezia Borgia című operájának tulajdonítható. Valójában semmi bizonyíték nincs arra, hogy Lucrezia bárkinek is ártott volna rövid élete során. A történészek nem teljesen egységesek a kérdésben. Halála után a történelem egyik legnegatívabban ábrázolt szereplőjévé vált, és a végzet asszonya (femme fatale) klasszikus megtestesítőjeként emlékezett rá a világ. A nőre, aki mézzel csábít – és méreggel öl.

Giulia Tofana és az „Aqua Tofana” (Tofana-víz)

A méreg: Aqua Tofana, Pierre Méjanel / wikipedia

A 17. századi Itáliában egy titkos szer keringett a gazdag asszonyok körében: az Aqua Tofana (Tofana-víz) nevű, szinte nyom nélkül ható méreg, amely legalább hatszáz férfit juttatott a sírba. A mögötte álló nő nem más volt, mint Giulia Tofana, egy szépséges özvegy, aki kozmetikumként csomagolta be a mérget, így az nem keltette fel a férjek figyelmét. Kicsi ampullákban is árulta, amelyeken Szent Miklós képe volt, és emiatt a szent maradványaival összefüggő kenőcsnek tűnt. Giulia egy egész „női hálózatot” épített ki, akik segítették a méreg forgalmazását. Elképzelhető, hogy az általa előállított méreg receptjét anyjától, Thofania d’Adamótól tanulta, akit 1635-ben végeztek ki Palermóban férje megmérgezése miatt.

A Tofana-víz néven elhíresült méreg valószínűleg arzént, ólmot és nadragulyát tartalmazott, és olyan lassan ölte meg az áldozatokat, hogy betegségnek tűnt: először fáradtság, gyengeség, majd fokozatos leépülés következett. Tofana a mérgeket olyan nőknek adta el, akik meg akartak szabadulni férjüktől, a "víz" segítségével pedig ez könnyen ment. A 17. századi Itáliában a válás lehetetlen volt és a nők teljesen ki voltak szolgáltatva házastársuknak. 

Giulia végzetét egyik kliense okozta, akinek megesett a szíve a férjén, amikor az nekilátott mérgezett levese elfogyasztásához. A férfi elmondatta vele az igazságot, majd a pápai hatósághoz fordult. A mérgező asszony elárulta a méregkeverőt, de Tofanát valaki figyelmeztette, így sikerült egy templomba menekülnie, ahol menedéket kért és kapott. Rómában azonban elterjedt róla az a pletyka, hogy megmérgezte az ivóvizet, ezért az emberek megrohamozták a templomot, és a nőt átadták a hatóságnak. Tofana a kínvallatás során több mint hatszáz férfi meggyilkolását ismerte el 1633 és 1651 között. 1659. júliusban Giulia Tofanát lányával, Girolama Sperával és három alkalmazottjával együtt kivégezték a Campo de’ Fiorin. A méregkeverő több kliense is a vádlottak padjára került, őket vagy kivégezték vagy bebörtönözték.

Madame de Brinvilliers – A francia arisztokrata, aki halált hozott

Marie-Madeleine d'Aubray, Charles Le Brun / wikipedia

A napkirály, XIV. Lajos udvara sem mentes a sötét bűnöktől. A 17. század végén Marie-Madeleine d'Aubray, ismertebb nevén Madame de Brinvilliers, arisztokrata hölgyként az udvar tagja volt – de titokban saját családját mérgezte meg a vagyon miatt. Férjét, apját, két fivérét is megölte, miközben a külvilág felé jóságos, vallásos asszony benyomását keltette. Valójában áldozatainak a száma meghaladhatta az ötvenet is.

Módos, nemes, ismert családban született 1630-ban Párizsban. Egyes feljegyzések szerint hétéves korában szexuális abúzus áldozata lett, tízéves korában pedig vérfertőző kapcsolatba került egyik bátyjával. Huszonegy éves volt, amikor hozzáment Antoine Gobelinhez, Brinvilliers őrgrófjához, egy ezredparancsnokhoz. A márki megszállott szerencsejátékos volt, így hamar adósságokat halmozott fel. Mindketten számos szeretőt tartottak. Madame de Brinvilliers végül megismerkedett Jean Baptiste Godin de Sainte-Croix-val, akivel botrányos és költekező viszonyba kezdett. Férje ekkorra már elmenekült hitelezői elől Franciaországból. Antoine Dreux d'Aubraynak, Marie d'Aubray apjának sikerült elérnie, hogy Godint egy évre a Bastille-ba zárják. A férfi zárkatársa egy Exili nevű olasz méregkeverő volt, akitől megtanulta a mérgek használatát, majd szabadulása után rávette szeretőjét, hogy gyilkolják meg annak apját és fivéreit a családi vagyonért.

A méreg, amelyet használtak, a korábban említett Tofana-víz volt. Marie d'Aubray megkezdte a méreg előállítását, majd a vegyület összetételével és a dózisok mennyiségével kísérletezett. Első alanya a szolgálólánya volt, majd a közeli Hotel de Dieu szegénykórház ápoltjai következtek, ahol jótékonysági munkát végzett. Az arzént az adományként átadott pástétomok és gyümölcstorták által juttatta be áldozatai szervezetébe.

Madame de Brinvilliers nyolc hónapon át intézte apja háztartásának kisebb ügyeit. Ő főzött, és lassan mérgezte apját. 1666 szeptemberében Antoine Dreux d'Aubray elhunyt. Halálakor senki nem gyanakodott gyilkosságra, a tetemet nem boncolták fel.

Az örökség, amelyen testvéreivel osztozott, jóval kevesebb volt annál, amennyit Marie d'Aubray remélt. Felbérelt egy fiatalembert, és elhelyezte fiatalabb fiútestvére háztartásában, hogy mérgezze meg őt. A két fivér közül az első 1670. július 17-én, a másik három héttel később halt meg. A boncolás során rábukkantak az arzén nyomára, de Madame de Brinvilliersre nem gyanakodtak, hiszen ő Párizsban tartózkodott.

Sainte-Croix 1672-ben váratlanul meghalt, a közhiedelem szerint mérgező gázokkal kísérletezett, és véletlenül belélegezte gőzüket. A lovag lakásában egy ládikót találtak, amelyet halála esetére hagyott hátra. Ebben megtalálták részletes naplóját, szerelme leveleit, kötelezettségvállalásait és méregfioláit. Hamarosan őrizetbe vették a Marie d'Aubray által alkalmazott fiatalembert is, aki a fivéreket megölte. A férfi a kínvallatás során mindent beismert, majd halálra ítélték.

Lebukása után szenzációs per követte, és a nőt – minden francia döbbenetére – 1676-ban lefejezték, testét máglyára vetették, majd maradványait a Szajnába szórták. A tárgyalásra és kivégzésre sok kíváncsiskodó ment el, a feljegyzések szerint a nő méltósággal és bátran ment fel a vérpadra. 

Halála után elszaporodtak a mérgezési ügyek Franciaországban. 1677 és 1682 között számos arisztokratát ítéltek el mérgezéséért és boszorkányságért. A mérgezéshullám méregügyként (Affaire des Poisons) híresült el, és sok nemesi családot kevert gyanúba.

Anna Maria Zwanziger – A „német özvegy” bosszúja

A német sorozatgyilkos. Forrás: wikimedia commons

A 19. századi Németország egyik legsötétebb nőalakja Anna Zwanziger, aki arzénnal „ápolta” munkaadóit – azaz megmérgezte őket. Miután közjegyző férje 1796-ban meghalt, a nő két gyermekével magára maradt. Elszegényedett, ezért házvezetőnőként helyezkedett el jómódú családoknál. 1808-ban egy Glaser nevű bírósági hivatalnoknál vállalt házvezetőnői munkát. 1808. augusztus 26-án arzénnel megmérgezte a ház asszonyát. A gyilkosság indítékaként azt feltételezik, hogy Anna azt remélte, férjhez mehet a munkaadójához, és átveheti a meggyilkolt háziasszony helyét. Ez a terve azonban nem sikerült, bár sosem merült fel, hogy köze lenne az esethez, mégis munkahelyet váltott. Következő munkaadója szintén egy bírósági titkár volt, akit Grohmann-nak hívtak. Az agglegény egyébként is hajlamos volt a megbetegedésre, de 1809. május 8-án egy rövid és súlyos betegség következtében halt meg, amely arzénmérgezésre utalt. Nem sokkal korábban hozta nyilvánosságra házassági terveit egy másik nővel. Anna azt remélte, hogy a munkaadójához mehet feleségül, de mivel ezt nem tudta elérni, ezért végzett vele. Ebben az esetben sem esett rá gyanú a gyilkossággal kapcsolatban, noha korábban nyilvánosan kifejezte vonzalmát Grohmann felé.

Következő munkaadója, Gebhard bíró felesége 1809. május 20-án belehalt a szülésbe. Halála előtt azt hangoztatta, hogy valószínűleg megmérgezték. Gebhard maga, valamint számos látogató és inas, összesen tíz ember szintén megbetegedett. Ennek eredményeként Zwanzigert elbocsátották. De csak akkor elemezték ki az ételt egy gyógyszertárban, amikor a család két szobalánya és a legkisebb gyermek is megbetegedett. A sókészletekben nagy mennyiségű arzént találtak, ami végül a korábbi áldozatok exhumálásához vezetett, akiket mind arzénmérgezés áldozataként azonosítottak a külső jegyek alapján: a holttestek szokatlanul alacsony bomlása, a testek múmiaszerűen megkeményedtek. Anna különösen kegyetlen volt: kis adagokban adagolta az arzént, így az áldozatok hosszú szenvedés után haltak meg.

Anna Margaretha Zwanzigert 1809 októberében alapos gyanúval letartóztatták. Letartóztatásakor három csomag méreg volt nála: két csomag arzén és egy csomag arzenit. Amikor rábizonyították tetteit, 1811-ben lefejezték. Emléke ma is része a német kriminalisztikai legendáriumnak.

Miért fordultak ezek a nők a méreghez? A válasz összetett. A legtöbbjük nem rendelkezett katonai vagy politikai hatalommal, nem álltak seregek élén, de vágytak az irányításra – vagy egyszerűen a túlélésre egy férfiközpontú világban. A méreg számukra a „női fegyver” volt: láthatatlan, elegáns, halálos. Ezek a nők képesek voltak ravaszságukkal, tudásukkal és elszántságukkal olyan nyomot hagyni a történelemben, amit még évszázadok múlva is remegve suttog a világ – és talán a borospoharát is kétszer nézi meg az ember…

Forrás:         

Locusta, Lucrezia, Giulia, Madame de Brinvilliers, Anna