Nemrég olvastam egy érdekes történetet egy olyan férfiről, aki 89 évesen tanult meg írni és olvasni, majd 90 évesen kiadta az első könyvét. Őszintén szólva, engem egyáltalán nem lepett meg, éppen ezért simán elhittem a cikkben leírtakat, mert én magam is dolgoztam olyan nővel együtt – Londonban –, aki sem írni, sem olvasni nem tudott. Habár nekünk Európában teljesen természetes és az alapvető műveltséghez tartozik mindkét tevékenység, viszont vannak egyes országok, ahol sokszor nincsenek meg a megfelelő feltételek ahhoz, hogy az ember tanulhasson. Vagy az anyagi helyzet nem teszi lehetővé, vagy a körülmények, esetleg a születési státusz, de előfordulhatnak más nehézségek is. 

A cikkben szereplő férfi, Kuti Njuguna állítólag Kenya Kisii tartományában született, korábban mezőgazdasági munkásként élte mindennapjait. Mostanra már közösségi hőssé vált, hiszen nem semmi ennyi idősen is új célokat kitűzni – és megvalósítani azokat.

A történet csodálatos, és nagyon motiváló, egyetlen apró hibája van: Kuti Njuguna nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogy a cikkben szerepelt. Valószínűleg egy AI által generált sztoriról volt szó, aminek alapját azonban egy valóban megtörtént esemény adta. Ugyanis él a világon egy férfi, aki tényleg megtanult írni és olvasni idősen, és ő tényleg Kenyából származik, sőt: a két történet között nagyon sok hasonlóságot véltem felfedezni, de amíg az egyik igaz, addig a másik annak átírt - meg nem történt - változata. Én viszont úgy döntöttem, hogy az igazi, valóban létezett személy történetét mondom el.

A legidősebb iskolás a világon

2004. január 12-én a kenyai Eldoret városához közeli Kapkenduiywo faluban szokatlan látvány fogadta az általános iskola tanulóit. A reggeli nap még alig emelkedett a teaföldek fölé, amikor egy idős férfi lépett be az iskola kapuján. Vállán kopott táska, lábán poros szandál, arcán pedig eltökélt mosoly. A gyerekek először nevetve súgták egymásnak: „Nézd, egy nagyapó jön iskolába!”

Az idős férfi neve Kimani Ng’ang’a Maruge volt. Nyolcvannégy évesen döntött úgy, hogy beül az első osztály padjába – és ezzel örökre beírta a nevét a világtörténelembe.

A szántóföldtől a padig

Maruge az 1920-as évek elején született a közép-kenyai nyugati hegyvidéken. Gyermekkorában nem járt iskolába, mert családja szegényen élt földművesként, és a gyarmati időkben a fiatal fiúk munkája fontosabbnak számított, mint az oktatás. Maruge felnőttként részt vett a Mau Mau-felkelésben, a brit gyarmati uralom ellen harcoló mozgalomban. Később egyszerű gazdaként, napszámosként élt, és felesége halála után gyermekeit egyedül nevelte. Rugalmas, szívós ember lett — aki tudta, hogyan gyógyítsa a sebeket a háznál, hogyan állítsa helyre a cserepet, hogyan mondjon imát a csillagok alatt. Amikor a hetvenes éveibe lépett, a világ gyorsabban változott körülötte: a poros földutakat egyre több helyen váltotta fel az aszfalt, rádiók szóltak a szomszéd házakban, és a fiatalok angolul beszéltek. 2003-ban azonban az élete megváltozott. Kenya kormánya bevezette az ingyenes általános iskolai oktatást, Maruge rádióban hallotta a hírt. „Azt mondták, minden kenyai gyermek mehet iskolába. Én is kenyai vagyok. Csak kicsit idősebb gyermek” – mondta később nevetve egy interjúban.

Első nap az iskolában

A Kapkenduiywo iskolában eleinte senki sem tudta, mit kezdjen a kérelmével. Az igazgató először elutasította, mondván: a szabályok szerint az iskola 6–14 éves gyerekeknek való. Maruge azonban nem tágított. Végül a tanító, Jane Obinchu engedte be az osztályba – és ő lett az első tanuló, aki saját unokáival együtt írta az ábécét a palatáblára. A gyerekek hamar megszerették, és „Guka” – nagyapa – néven szólították.

Az első hónapok nehezek voltak, ujjai fájtak, amikor a ceruzával írni próbált, látása sem volt már a régi, de a lelkesedése annál inkább: szinte minden nap elsőként érkezett az órákra. Maruge az első betűket reszkető kézzel tanulta meg – a tanító lassan, türelemmel mutatta: „A”, „B”, „C”. Maruge soha nem felejtette el az első pillanatot, amikor az „A” betűt felismerte: fölidézte a nap felkelő pirosát, a papaya húsának illatát, és egy régi imakönyv egyik foszladozó oszlopát. Valami megmozdult benne: a betűk nem csak jelek voltak, hanem tárgyak, ajtók. Minden nap vitt haza egy új szót: „anya”, „víz”, „otthon”.

Egy évvel később már olvasta a Bibliát, és levelet írt a kenyai kormánynak, amelyben megköszönte az oktatási reformot. A levél országos hírt kapott, majd a világ figyelme is ráirányult.

Képünk illusztráció. Forrás: Kampus Production / pexels

Az ENSZ-től a Guinness-rekordig

2005-ben az ENSZ New York-i közgyűlésére hívták meg, hogy beszéljen az oktatás fontosságáról a fejlődő országokban. Ott, a kék zászlók alatt, több tucat államfő előtt mondta el egyszerű szavait: „Nem akarok meghalni tudatlanul. A tanulás békét ad a szívnek.”

Ugyanebben az évben a Guinness World Records hivatalosan is elismerte őt, mint a legidősebb iskolába járó embert a világon.

Maruge számára azonban a cím nem számított. „Csak olvasni akartam a Bibliát. És most már képes vagyok erre” – nyilatkozta a BBC-nek.

A viszontagságos évek

Azonban sajnos, a hírnév sem védte meg a valóságtól. A 2007-es kenyai választásokat követő erőszakhullám idején Maruge házát feldúlták, mindenét elvesztette. Menekülttáborban élt, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy folytassa tanulmányait. Tanítója gyakran látogatta, és az iskolából könyveket vitt neki.

2009-ben egészsége megromlott – gyomorrákkal küzdött. Még betegen is visszajárt az iskolába, amíg bírta. Ugyanabban az évben, augusztus 14-én hunyt el. Temetésén tanítványai és tanárai együtt énekelték kedvenc dalát: „Education is light.”

Öröksége

2010-ben a brit rendező, Justin Chadwick filmet készített Kimani Maruge életéről The First Grader címmel (főszerepben Oliver Litondo és Naomie Harris). A film Cannes-ban és Torontóban is nagy sikert aratott, s máig vetítik iskolai programokban.

2015-ben a Google külön megemlékezett róla, Kenya egyik leginspirálóbb alakjaként.
A kapkenduiywo-i iskola ma is működik, és a bejáratánál egy tábla őrzi nevét:

„Kimani Maruge – A tanulásnak nincs korhatára.”

Maruge története több mint egy személyes győzelem. A felnőttkori analfabetizmus Afrikában – és a világ más részein – ma is milliókat érint. Az ő példája bizonyítja, hogy a tanulás nem privilégium, hanem jog, amely bármely életkorban új értelmet adhat az embernek.

Amikor a tanító egyszer megkérdezte tőle, miért jár még mindig iskolába, Maruge csak ennyit válaszolt:
„Mert minden nap, amikor tanulok, fiatalabb leszek.”

Kimani Maruge története azért lett ikonikus, mert személyes példája annak, hogy a tanulásnak nincs felső korhatára, és mert ráirányította a figyelmet a világméretű alapfokú oktatás fontosságára — különösen Afrikában, ahol sok felnőtt maradt írástudatlan a történelem viszontagságai miatt.

Forrás:

The First Grader és Kimani Maruge

Felső kép: Todoran Bogdan / pexels